A felszabadulás után Csepelen is megindult lassan a sportélet. Hírek és rémhírek terjedtek, mint mindenütt az országban. Az egyik hír úgy szólt, hogy Bakos László, a kiváló jobbfedezet életét vesztette, aknaszilánk érte a lábát a gyárban. Az információ, sajnos igaznak bizonyult, nem úgy, mint a tehetséges kapus, Szekeres András halálhíre. A játékosok hamarosan összejöttek, s megállapíthatták, hogy a stadion gyepe egyelőre alkalmatlan játékokra: a pályán aknatölcsérek éktelenkedtek, miközben Budapestről érkeztek a híradások, hogy itt meg ott már pattog a labda.
Újpestről érkezett meghívás a csapat részére. Szovjet katonai teherautón meg is érkeztek a Wolfner-pályára a csepeliek. Az szinte mellékes, hogy a vendégcsapat nyert 3:2-re, a lényeg az volt, hogy végre lehetett játszani. Megindult tehát a futballélet, s április 22-ére már kettős mérkőzést hirdettek az Elektromos Latorca utcai sporttelepére. A "főműsort" a Vasas-MTK összecsapás jelentette, előmérkőzésként a házigazdák találkoztak a Csepellel. A szépszámú szurkolósereg örült a góloknak, az első félidőben mindkét oldalon kettőt-kettőt láthatott, a második játékrészben felülkerekedett az Elektromos és végül 5:3-ra nyert.
Egymás követték a barátságos mérkőzések. A csepeliek még Egerbe is ellátogattak, lassan alakult a csapatuk. Kiírták az új rendszerű bajnokságot, az I. csoportban csak fővárosi csapatok szerepeltek. A május 6-i rajt a Ganz együttese ellen csepeli sikert ígért, még akkor is, ha több poszton újonc készülődött a hazai gárdában. A Tihanyi - Kállai, Szabadkai - Füzesi, Csurgó, Rákosi -Szentesi, Kaczor, Keszthelyi, Marosvári, Gáti összetételű Csepel gólzáporral, 4:l-es félidő után 10:l-es elsöprő győzelemmel mutatkozott be. Következett, ismét hazai pályán, a Ferencváros. A találkozó a csepeli csatárok és a vendégvédők nagy küzdelmét ígérte, s háromezer néző előtt 2:2-es döntetlen született.
A Kispest ellen 13:0-val hengerelt a Csepel, s egymást követték a remek eredmények, így győzelem az MTK és a Vasas ellen is. Aztán tízezres rekordközönség előtt Újpesten jött a rangadó, s a listavezető hazaiak izgalmas mérkőzésen 3:2 arányban jobbnak bizonyultak a Csepelnél. A visszavágón ismét tízezren szurkoltak, s nagy kérdés volt, hogy a gólkirályságra pályázók: a 29 gólos csepeli Keszthelyi, a 26, illetve 22 gólos két vendégcsatár, Szusza és Zsengellér közül ki lesz jobb formában. Az újpestiek voltak. Parádés játékkal 10: l-re lelépték a csepelieket, akiknek ezzel a vereséggel elszálltak bajnoki álmaik.
Viszont a második helyre még volt esély, ám ehhez otthonukban le kellett volna győzni a ferencvárosiakat. Nem sikerült. A 15 ezer szurkoló azt látta, hogy 0:0-ás félidő után tíz főre fogyatkoztak a hazaiak, ám hiába rohamozott a Csepel, Miké és a Ganztól igazolt Kubala góljára Szabadkai révén csak eggyel tudott válaszolni a vendégcsapat. így aztán a 12 csapatos gyorsbajnokság végén ez volt az élcsoport
1. Újpest 37
2. Ferencváros 34
3. Csepel 32
A gólzáporos bajnokságban 91 találatot értek el a csepeliek és 41-et kaptak.

Az új bajnoki év új rendszerű bajnokságot hozott. Az első osztály 28 csapatát két csoportra osztották, majd az első 5-5 együttes - magával hozva eredményeit - tízes döntőben játszott a bajnoki címért. A Nyugati csoport sorrendje úgy alakult, hogy a 45 pontos FTC-t a 37 pontot gyűjtött Csepel és a 34 pontos MTK követte. A rájátszás a tíz között remekül sikerült a csepelieknek, igaz, a bajnok Újpest diadalmenetét ők sem tudták megállítani. Végül Horváth János edző legénysége nagy nevű együtteseket megelőzve a bronzérmet szerezte meg az Újpest és a Vasas mögött.
Meglehetősen zaklatott bajnokság végére került pont ezzel, hiszen az NB l-es klubok nem tudták megnyugtatóan rendezni a hosszan dúló profi-amatőr vitát. Nagyarányú játékoscsábítás folyt, több vezető és játékos „vándorolt" külföldre. Lassan-lassan, az élet stabilizálódásával ez a gond is megoldódott.
Az 1946-47-es tizenhat csapatos bajnoki küzdelmek remek rajt után nem sikerültek igazán fényesen a Csepelnek. A 47 pontos bajnok újpestiek tizenhat ponttal szereztek többet a hatodik helyezett Csepel csapatánál. Viszont Kalmár Jenő edző kezei között új, nagy együttes formálódott. Olyan csapat, amelynek összeállításán csak szükségből változtatott néha az edző. És az 1947-48-as bajnokság végén ez volt a táblázat élcsoportja:
1. Csepel 52
2. Vasas 51
3. FTC 50
Már az őszi idény végén is ez volt a sorrend, a háromszoros bajnok újpestiek nem tudtak beleszólni az elsőség kérdésébe. A Csepel ősszel olyan sorozatot mondhatott magáénak, hogy tizenegy egymást követő mérkőzésen mindössze egyetlen pontot veszített! És a tavaszi folytatás is kitűnően indult, Marosváriék biztosan nyerték az első öt találkozót. Már-már biztos bajnoknak látszott Kalmár edző gárdája, hiszen öt ponttal vezetett a vetélytársak előtt, ám az MTK és a Salgótarján elleni vereség, valamint három döntetlen elegendő volt a Ferencvárosnak ahhoz, hogy ledolgozza hátrányát. Úgy került sor az utolsó fordulóra, hogy hárman is követelték a trónt...
A Csepel a Ferencvárost fogadta, s ha kettőjük összecsapása döntetlenül végződik, akkor a Vasas lesz a bajnok. A Vasas Újpesten vendégeskedett az MTK ellen és 2:0-ra nyert, amikor elterjedt a hír, hogy Csepelen döntetlenre áll a rangadó. Ezrek rohantak a játéktérre - ünnepelni a Vasas bajnokságát. Kicsit elhamarkodottan, mert Csepelen páratlan izgalmak közepette végül 4:3-ra hazai győzelem született.
A nem mindennapi mérkőzésről érdemes néhány dolgot feleleveníteni. így például azt, hogy talán minden idők legjobb csepeli csapata futott ki a találkozóra, így festett a két gárda. Csepel: Szekeres - Rédei, Kónya - Híres, Nagy II, Rákosi - Szentesi, Marosvári, Fenyvesi, Keszthelyi, Pintér. FTC: Henni -Csiszár, Kéri - Lakat, Kispéter, Hernádi - Szabó, Kocsis, Deák, Kiss, Gyetvai.
Félelmetesen kezdtek a vendégek, Deák és Kocsis góljaival három perc alatt komoly vezetésre tettek szert. A Csepel nehezen bontakozott ki, de fokozatosan összeszedte magát, és még a félidő lefújása előtt sikerült megfordítania a találkozó állását. Valósággal izzott a csepeli stadion. A Ferencváros egy meg nem adott Deák-gól miatt kesergett, míg a hazaiaknál a gólszerző Szentesi kulcscsonttörése okozott gondot.
Szünet után a csepeliek reklamáltak Kamarás játékvezetőnél egy ellenük ítélt tizenegyes miatt, ám ez nem zavarta Deákot: nyugodtan a hálóba bombázta az egyenlítő gólt. Rédei reklamált, kiállították, Nagy II és Kónya összefejelt, őket ápolni kellett. Nyolc emberrel küzdött a hazai csapat, aztán Szentesi és Lakat a kiállítás sorsára jutott, így aztán hét csepeli próbálkozott tíz fradista ellen. És nem hiába próbálkozott, mert Henni kiejtett labdáját Pintér a hálóba küldte, ezzel 4:3 és ismét bajnokságot ünnepelhettek Csepelen. A Fradi elleni diadal részesein kívül Bakos, Imri, Preiner, Tihanyi és Négyesi volt az, aki néhány mérkőzésen hozzájárult az aranyérem megnyeréséhez.

Az 1947-48-as bajnokság utolsó mérkőzéséről még sokáig beszéltek a szurkolók. A csepeli nagycsapat néhány idősebb játékosa befejezte pályafutását, s az együttes a következő bajnokságban meg sem tudta közelíteni előző teljesítményét. Négy nagy gólarányú vereséggel rajtolt, már az első meccsen hat gólt kapott Kispesten. Bár az ősz utolsó két találkozója után győztesen vonulhatott le a játéktérről, 16 pontjával nem bízhatott sokat ígérő tavaszi folytatásban. Igaz, ekkor is akadt néhány figyelemre méltó eredménye, így például 3:l-re legyőzte az utolsó előtti fordulóban a Ferencvárost. Egy héttel később, a bajnokság zárásakor így nézett ki a táblázat:
1. Ferencváros 53
5. Csepel 35
A csapat edzéseit továbbra is Jávor Pál vezette, s a következő, 1949-50-es bajnoki sorozat a csatársorkeresés jegyében zajlott. Megpróbálkoztak a helycserés támadójátékkal, időnként nem is eredménytelenül. Nem egyszer előfordult, hogy négy vagy öt gólt lőttek ellenfelük hálójába. Végül 45 kapott gól ellenében 66-ot szereztek, és - már Csepeli Vasas TC néven - negyedikek lettek, úgy, hogy nem tudtak beleszólni a legjobbak, a Honvéd, a Ferencváros (ÉDOSZ) és az MTK (Textiles) dobogóért folyó harcába.
Az új bajnokság ismét változást hozott a kiírásban: a tavaszi-őszi rendszerre való áttérés miatt csak egy idényt, az őszit írták ki 1950-ben. Nyáron nagy átigazolási láz ütött ki a vezető kluboknál, a Csepel viszont csak egyetlen játékost, a debreceni csatárt, Kócziánt igazolta le. Stabil védelemmel, amely a Honvéd után a legkevesebb gólt kapta, és formálódó csatársorral a Csepeli Vasas megőrizte negyedik helyét.
A következő év elején, 1951. január 12-én sportnagygyűlést tartott a Csepeli Vasas TC, amelyen többek között javasolta, hogy vonják egységes irányítás alá a Vasas-egyesületeket. Ez egyben azt is jelentené, hogy az összes Vasas-klub egységes színű és jelvényű lenne. Valószínű, hogy a csepeli javaslat központi elképzelésre született, mindenesetre néhány nappal később, január 29-én határozatot hozott a SZOT elnöksége, hogy tíz ágazatban kialakítja az országos egyesületi rendszert. Persze, a Vasas név maradt, de felbukkant néhány új név, mint a Kinizsi és a Bástya (MTK).
Következett az 195l-es bajnokság. A tavaszi küzdelmek végén az 5. helyen állt a csapat, valamennyi előtte végzőtől vereséget szenvedett. Mégpedig úgy, hogy csatárai csak két gólt szereztek ezen a négy találkozón, pedig a balszélen az a Czibor Zoltán nyargalászott, aki az aranycsapat diadalaiból is kivette később a részét. Az őszi rajt is gyengén sikerült, közben Jávor Páltól Opata Zoltán vette át a csapat edzéseit, s a zárásnál 29 ponttal megint az 5. helyen találta magát a Csepel. A következő év végén a helyzet csupán annyiban változott, hogy akkor 25 pontot gyűjtve lett 5. az együttes és passzív, 52:53 volt a gólaránya. A kispadon is történt változás: Opatát Lyka Antal váltotta föl az őszi idény előtt.
Az 1953-as bajnoki sorozat úgy indult, hogy az első négy találkozóján nem szerzett pontot az együttes, viszont tavasszal veretlen maradt. Újabb edzőcsere történt, most a volt csepeli bombázó, Marosvári Béla vette át az irányítást. Összesen 20 pontot gyűjtött a gárda, s ez a sovány 11. helyre elég. Az 1954-es esztendőt még egy hellyel hátrább zárta a Csepel, 22 ponttal, 33:51-es gólaránnyal, mögötte már csak a két kieső végzett. Pedig mintha stabilizálódott volna a védelem, hiszen tizenkét mérkőzésen nem kapott gólt, viszont nyolcszor gól nélküli döntetlenre játszott, s ez a csatárok gyengélkedését jelzi...
Viszont remekül sikerült a csepeliek északi kirándulása. Svédországba, Finnországba és Norvégiába vezetett a túra. A csapat valamennyi ellenfelét, köztük a svéd második helyezett Göteborgot és a finn válogatottal azonos Helsinki válogatottját is magabiztos játékkal fektette két vállra.
Nem lehettek vérmes álmai a Csepelnek az 1955-ös esztendőben sem. A bajnoki cím eldöntése egy ideje a Honvéd és az MTK-ból lett Vörös Lobogó „magánügyének" számított. Az alsóházban viszont nagy küzdelemre volt kilátás, hiszen a tizennégyes mezőny utolsó négy helyezettje búcsút mondhatott a bajnokság végén az élvonalnak. Az előző szereplésük alapján csak egy céljuk lehetett a csepelieknek: elkerülni a kiesést. A rossz rajt, az öt mérkőzésen szerzett két árva pont nem lelkesítette túlzottan a csepeli futballbarátokat, s a tavasszal szerzett kilenc pont sem adott okot különösebb derűlátásra. Végül a Kallói Béla által irányított együttes 22 ponttal, 34:42-es gólaránnyal "súrolta a lécet": 9. lett, mindössze egy ponttal előzte meg a legjobb kiesőt, a Győri Vasast...
Viharos év, 1956 következett. Az októberi események miatt félbeszakadt a befejezés előtt álló bajnokság, amelyben a Csepel, ismét Jávor Pál irányításával, viszonylag stabilizálta helyzetét. Csupán a Honvéd elleni 7:l-es vereség volt kellemetlen, de a legnagyobb bajnokesélyessel, a Vörös Lobogóval kétszer is 0:0-ra végzett a gárda. Amikor megszakadt a bajnokság menete, 23 ponttal a 6. helyet foglalták el Keszthelyiek.

A forradalom disszidálási hulláma a csepelieket nem ragadta magával, sőt, az OTSB megszűnte, majd az MTSH megalakulása is csak közvetve éreztette hatását Csepelen. Az egyidényes 1957-es tavasz a Vasas sikerét hozta, a szétesett Honvéd utolsó előtti lett, a Csepel viszont jó erős középcsapatnak számított ötödik helyével. Az NB I ősztől visszaállt az iskolákhoz hasonló, őszi-tavaszi formára, a létszámot pedig ismét tizennégyre emelték.
Keszthelyi Mihály befejezte a játékot, viszont beépült az együttesbe néhány ígéretes fiatal, mint Gondos Tibor, Kleibán Antal és Kisuczky Róbert. Csak a balhátvéd Takács György tűnt harmincon felül is elnyűhetetlennek. Az 1957-58-as küzdelmeket nem túl biztatóan kezdte az együttes, különösen az őszi idény második része sikeredett balul: hét meccsből csupán két pontot könyvelhetett el magának a gárda. Védelme a legstabilabbnak számított az első osztályban, csak 28 gólt kapott a Csepel, ám alig valamivel többet, 31-et tudott szerezni. A 25 pont a tizedik helyhez volt elég.
Nyáron elsősorban csatárokkal erősödött az együttes, s áttért a válogatott korábban oly sikeres játékrendszerére, s talán ennek is volt köszönhető, hogy 1959-ben a bajnoki küzdelmek végén ismét a Csepel nevével kezdődött a táblázat:
1. Csepel 34
2. MTK 34
3. Honvéd 33
Az ősz végén még a harmadik helyen fordult az együttes, s közben olyan győzelmet is fel tudott mutatni, amilyenre az élvonalban évek óta nem volt példa: 8:0 arányban verte a Miskolci VSC-t. Már biztató jeleket lehetett felfedezni a csepeliek játékában, mint például a két összekötő, Kisuczky és a Spartacusból igazolt, apró termetű Pál Tibor tudatos váltásait, tervszerű helycseréit.
A tavaszi finálé páratlanul izgalmasan alakult. Három fordulóval a kapuzárás előtt a Népstadionban a Honvédtól kellemetlen, 4:l-es vereséget szenvedtek Kócziánék. Ekkor ismét idegenbe, Angyalföldre készültek a csepeliek, akik számára csak akkor maradhatott remény az elsőségre, ha nyernek. Nyertek! Bulla, Gondos és Németh góljaira a házigazdák nem tudtak válaszolni, s tizenegy év után ismét a Ferencváros elleni rangadón dőlt el a bajnoki cím sorsa.
Húszezer néző előtt a csepeli stadionban vezetést szereztek Vilezsál 1 l-esből lőtt góljával a vendégek, ám Kleibán fejessel egyenlíteni tudott, s a csepelieknél maradt egy pont azt jelentette: hiába nyert a Hungária körúton az MTK a Salgótarján ellen, Jávor Pál harmadszor is bajnokságra vezette csapatát. Még akkor is, ha ezúttal „csak" a gólarány döntött a javára. Az értékelők pedig ezúttal is azt jegyezték fel a Csepelről, hogy mint csapat emelkedett vetélytársai fölé. Nem voltak sztárok, tudatos, tervszerű, kapkodás nélküli munka jellemezte a Devecseri Sándor vezette szakosztályt. Egy-egy sérülés, formahanyatlás nem keltett pánikot, s a kiegyensúlyozott csapat elsősorban erőnlétileg volt jobb mindenkinél. A tizennyolc játékos között nem volt nagy sztár, de gyenge tudású sem. Aki bizalmat kapott, az kötelességének érezte, hogy felnőjön társaihoz. Végezetül azoknak a névsora, akik az újabb bajnoki elsőséget kivívták:
Bakó Béla (22 mérkőzés), Tóth István (4), Bulla József (19), Kóczián II János (13), Mednyánszky Rudolf (11), Kóczián I Antal (26), Takács György (24), Ughy Tibor (Í6), Kleibán Antal (26), Tóth II József (25), Kisuczky Róbert (23), Gondos Tibor (26), Pál Tibor (23), Povázsai László (8), Németh Ferenc (11), Sátori Imre (4), Magyar Árpád (4), Kemény Tibor (1).

A Népsport bajnoki értékelése ezzel zárul: "a Csepel példája bizonyítja, hogy az utolsókból is lehetnek elsők." Nos, a következő év tanulsága majdnem fordított volt, hiszen csupán egy ponttal menekült meg a kieséstől a csapat. Mi történt? Látszólag ugyanazok a játékosok szerepeltek, akik korábban kivívták a nagy sikert, de a mentalitásuk nem volt a régi. A fejükbe szállt a dicsőség, megbomlott a legendás egység. Bár a BEK-ben mindent megtett a csapat, s az isztambuli döntetlen után jó esélye volt a továbbjutásra a Fenerbahce ellen, a Népstadionban mégis a török bajnok nyert, szertefoszlatva a csepeli kupaálmokat.
A bajnokságban különösen hazai pályán gyengélkedett az együttes, tavasszal csupán két alkalommal hagyta el győztesként a csepeli stadion játékterét. Egymást érték a veszekedések, s nyáron több játékos visszavonult, vagy másik klubot keresett magának. Jávor Pál is elköszönt, helyette Szalay István lett az edző. Valamit lépett ugyan előre az együttes, de a tizedik hely és a 22 pont meg sem közelítette a várakozást. A tavasz volt a gyengébb, csak 9 pontra futotta a széthullás előtt álló társaság erejéből.
A nyáron, 1961-ben ismét új edzővel kezdték a munkát Csepelen, ezúttal a volt fedezet, Preiner Kálmán vette át a gárdát. Nehéz helyzetben volt, hiszen az első csapat keretéből tizenhárom játékos távozott. Jelentkezett ugyan néhány tehetséges fiatal, akiknek a lelkesedésével nem volt baj, de a rutintalanság a kieséshez vezetett. A botladozó Csepel még a másik kiesőtől, az újonc Ózdtól is nagy gólarányú, 5:0-ás vereséget szenvedett, s úgy ért véget a bajnokság, hogy az a már említett Ózdtól is 5 ponttal leszakadva a csepeliek zárták az NB I tabelláját 16 ponttal, 30:55-ös gólaránnyal.

A szakosztály irodájában levő grafikon szára visszanyúlt a második osztályba, de csak egy esztendőre. Bár az NB II-ben több „jelentkező" is volt a feljutásra, így a Székesfehérvár, a Dunaújváros és a BVSC, mégis igazi vetélytárs nélkül nyerte a Nyugati csoport bajnoki címét a megújult Csepel. A 38 esztendős hátvéd, Takács György köré tehetséges fiatalok csoportosultak, s 51 ponttal, tizenkét pontos előnnyel, nagy fölénnyel került vissza a gárda a legjobbak közé. Az NB II-es bajnokcsapatban tizenkilencen jutottak szóhoz: Kiss I (30 mérkőzésen), Deák (21), Pocsai (27), Bárkányi (20), Ughy (5), Halasi (6), Kalmár (30), Csordás (20), Solti (22), Rottenbiller (16), Várnai (29), Takács (26), Gondár (12), Kleibán (26), Tarsoly (1), Matus (11), Kiss II (13), Jucsov (12), Perjés (3).
Zömmel ugyanaz a gárda vágott az NB II-nek, amelyik az NB I-ből kiesett, s már a második meccsen, a Szállítók ellen kijózanító vereség érte. Kalmáréknak rá kellett ébredniük, hogy a második osztályt sem szabad könnyen venni, s ez a felismerés mindvégig elkísérte az együttest, amely aztán magabiztosan utasí¬tott maga mögé mindenkit.
Preiner Kálmán legénysége szerencsés időszakban került vissza az élvonalba, hiszen a magyar labdarúgás sokadik átszervezéseként 1963 nyarán ismét egy idényre írták ki a bajnokságot azzal, hogy a következő évben ismét tavaszi-őszi rendszer következik. Ez csupán annyiban volt furcsa, hogy a nemzetközi gyakorlattól eltért, s a magyar kupacsapatok szenvedtek is emiatt...
Persze, ilyesmi a Csepelt egyelőre nem fenyegette, arra használták a kieső nélküli idényt, hogy visszaszokjon az NB I légköréhez az együttes. Nos, az egyfordulósban szerzett 13 pont 50 százalékos teljesítménynek felelt meg, s bár ehhez 17:19-es passzív gólarány járult, lényegében elégedettek voltak csapatuk szereplésével a csepeliek.
A következő, 1964-es bajnoki esztendő némi bukdácsolással, két vereséggel indult, ám a Preiner-legénység lassan magára talált, és tavasszal tíz pontot sikerült összeszednie. Különösen fontos volt, hogy a kiesésben erősen érdekelt Debrecent és Diósgyőrt egyaránt legyőzte, sőt ez az ősszel is sikerült, így már nem voltak kiesési gondok a piros-kékek háza táján. A zárásnál 20 pontot és 30:42-es gólarányt tudtak felmutatni a csepeliek. Ez a teljesítmény a kilencedik helyhez volt elegendő.
Hogy még nincs stabil csapata Csepelnek, az abból is kiderült, hogy Preiner edző sok játékossal próbálkozott. Huszonketten rúgtak labdába 1964-ben a bajnokságban, a következő esztendőben pedig csak eggyel kevesebben. A hatvanötös év zűrzavarához idény közbeni edzőcsere is hozzájárult, a csapat Keszthelyi Mihállyal fejezte be a bajnokságot, 22 ponttal a tizedik helyen, mégpedig úgy, hogy utolsó hat találkozóját elveszítette! Érdekes, hogy a bajnok Vasas otthonában is alig bírt a csepeliekkel (1:0), a Ferencváros viszont Csepelen hat gólt lőtt Török kapusnak.
Szenzációk nélküli, igazi középcsapatnak számított akkoriban a Csepel. Otthonában általában nyeregetett, s ötven százalék körüli teljesítménye elegendő volt ahhoz, hogy ne legyenek különösebb kiesési gondjai. A szakírók gyakorta vetették a gárda szemére szürkeségét, s ebben volt is valami. De korábban a szürkeség jó szellemmel és nagy-nagy akarattal párosulva bajnoki címeket eredményezett az egyesületnek...

Az 1966-os bajnokság nem hozott semmi szenzációt, ismét Vasas, Ferencváros volt az élen a sorrend, a Csepel pedig 32:37-es gólkülönbséggel, egy góllal kevesebbet rúgva és ugyanannyit kapva, mint egy évvel korábban, de öt ponttal többet szerezve két hellyel előrébb rukkolt a táblázaton.
A következő esztendőben 16-ra emelték az NB I létszámát, s a csepeliek a találkozók csaknem felén, tizennégy összecsapáson döntetlenül végeztek. Az együttes stabilizálódására utalt, hogy sorozatban tizenöt mérkőzésen nem szenvedett vereséget. Ám a sok döntetlen és a passzív, 38:47-es gólarány jelezte, hogy ez még nem nagycsapat. Bár voltak bravúrjai, mint a toronymagasan bajnok Ferencváros 3:2-es legyőzése, ám a legjobbak vetélkedésébe nem tudott beleszólni Keszthelyi Mihály csapata. 28 pontja lett, ezzel ismét a nyolcadik helyet könyvelhette el magának.
Közben a válogatottsággal kacérkodó tehetségek nőttek ki Csepelen: a kapus Fater Károly és a jobbhátvéd Vellai István. És a csapat is fejlődik, közelebb kerül az élcsoporthoz. Formálódik, alakul a gárda, a csapat gerince évek óta együtt játszik. Végre 1968-ban több gólt (35) rúg, mint amennyit (29) kap, s 34 ponttal az ötödik helyen ér célba.
Különösen a védelem erősödött lényegesen. Összeszokottan, tiszteletet parancsolón játszott, s úgy tetszett, kialakult az a stabil mag, amelyből idővel ismét kinőhet az új, nagy Csepel. Az időszak legjobb csepeli teljesítményét húsz játékos érte el: Fater (28), Platthy (1), Fekete (1), Vellai (25), Molnár (30), Faludi (30), Hunyadi (23), Gondár (30), Rottenbiller (27), Losonczi (29), Kandi (22), Nagy (21), Kalmár L. (30), Kalmár Gy. (1), Sebes (4), Major (15), Sebestyén (3), Káló (4), Pető (15), Gulyás (3).
A következő bajnokságban alig változott a keret, s az eredmények csak annyiban módosultak, hogy kettővel kevesebb volt a csepeli győzelem, ugyanannyival több a döntetlen, ugyanannyival kevesebb a gyűjtött pont, ugyanannyival lépett hátrább (7.) az együttes.
Ismét változás éve következett: a honi futballatyáknak megint eszükbe jutott, jobb lenne visszaállni az őszi-tavaszi rendszerre. Ezért két csoportban írták ki az NB I küzdelmeit, megint kiesés nélkül, azzal, hogy a csoportgyőztesek a bajnoki címért, az azonos helyezettek (2-8.) a különböző helyekért oda-vissza megmérkőznek egymással.
A Csepel a B-csoportba került és úgy kezdett, hogy mindenki azt hitte: ismét itt a nagycsapat. Tizennégy mérkőzésen csak hat alkalommal rezgett Fater Károly hálója, s ez a védőjáték magas színvonalát jelezte. Aztán a Ferencváros és a Honvéd mögött harmadik lett a Csepel, így az ötödik helyért mérkőzhetett a másik csoport harmadikjával, a Vasassal. Az első összecsapást a Vasas nyerte 4:0-ra. A visszavágó ugyan 2:l-es csepeli sikert hozott, de csak hatodikok lettek Losoncziék.
A tél folyamán a csepeliek Indonéziában és Malaysiában sikeres túrán készültek fel a bajnokságra, majd hét egymást követő mérkőzésen még gólt sem kaptak! Volt tehát fantázia az együttesben, ám akadozott a csatárjáték. Csupán a nyolcgólos Rottenbiller emelkedett ki eredményességével a társak közül.

Akik régóta várták a csepeli előretörést, az 1970-7l-es bajnokság után is azt állapíthatták meg: még mindig középcsapat a Csepel. Mégpedig olyan középcsapat, amelynek remek védelme van, de halvány a csatársora. A csatárjáték gyengeségét az is jelezte, hogy Keszthelyi edző 20 játékosnak, köztük 12 csatárnak (!) szavazott bizalmat a bajnokság folyamán. Kereste tehát a támadósorát, de a jelek szerint nehezen találta. A 38 pont (6 pontot az előző bajnokságból hozott magával) és 35:27-es gólkülönbség most is a hatodik helyet eredményezte. És még egy érdekesség: 1970-ben külföldi csapatokkal tizenhatszor találkozott a Csepel s háromszor döntetlenre végzett, tizenháromszor nyert!
Tavasszal egészen a legjobb négy közé menetelt a gárda a Közép-Európa Kupában, ám ott 2:0-ás hazai győzelem után Salzburgban 4:l-re kikapott és kiesett.
Az egyesületnél szép ötéves terv készült, amely azt tartalmazta, hogy a hetvenes évek derekára a piros-kékeknek fel kell zárkózniuk a hazai élcsapatokhoz. Optimizmusukat arra alapozták a vezetők, hogy a klub sportiskolájában sok fiatal készült, és a kis labdarúgók jól is szerepeltek az utánpótlás-csapatok bajnokságában. Igen ám, de közben az első csapat játéka egyre kiismerhetőbb, egyre sablonosabb lett.
Keszthelyi Mihály megpróbált ugyan fiatalítani, s változtatni tanítványai játékán, ám a csapat nem volt képes kitörni a szürkeség mindent egybemosó homályából. 1972 nyarán 30 ponttal 9., egy esztendővel később 31-gyel 7. lett az együttes. Lényeges különbség nem volt a két szereplés között, nagy győzelmek és megrendítő vereségek egyaránt kerülték a klub háza táját. Az 1973-74-es küzdelmeket a kiesőktől nem messze, 11. helyezettként fejezte be a Csepel, mégpedig úgy, hogy a kilenc év után távozó Keszthelyi Mihály edző meglehetősen sok, huszonnégy labdarúgónak adott játéklehetőséget.
A következő bajnokságot új edzővel és két vereséggel kezdte a klub. Thomann Antalnak mégis sikerült olyan együttest formálnia, amelynek 8-9 posztján állandó játékos szerepelt. Húszan jutottak szóhoz, és érték el az utóbbi időszak legszebb csepeli helyezését: versenyben a bronzéremért végül negyedikek lettek. A névsor: Lévai (8 mérkőzés), Vellai (29), Godán (29), Ruzsinszki (29), Kovács Gy. (15), Varga (26), Ozsváth (22), Gulyás (29), Karalyos (28), Szurgent (20), Csordás (25), Sándor (15), Popovics (1), Somogyi (5), Kacsányi (1), Kovács L. (1). Buronyi (23), Hunyadi (15), Hajdú (23), Wéber (18).
A Thomann-időszak második esztendeje meg sem közelítette az elsőt. Ezúttal már huszonötén jutottak szóhoz, ez is jelezte az együttes hullámzó teljesítményét. Különösen a tavasz sikerült rosszul: öt vereséggel kezdtek a csepeliek, és ha az utolsó fordulóban kikaptak volna a DVTK-tól, el is kellett volna búcsúzniuk az élvonaltól. Ám Csordás és Gulyás góljával nyert a csapat 2:1-re s 41,7%-os teljesítménnyel, 25 ponttal a 12. helyen kötött ki.
A kiesés rémétől megérintett együttes Kóczián Antal irányításával vágott neki az 1976-77-es mérkőzéssorozatnak. Hazai pályán azonnal kikapott a Haladástól, s az őszi idény végén tizenegy ponttal árválkodott, nem sok reménye lehetett a bentmaradásra. A vezetők mégis optimistán nyilatkoztak. A technikai vezető, Losonczi Flórián azt mondta: „A tavaszi hajrára sikerül edzőnknek kialakítani a legeredményesebbnek látszó Csepelt. Huszonhét ponttal megmenekülhetünk." Nos, igaza lett Losonczinak: 26 ponttal menekült meg a Csepel az NB II-től.

Aztán már nem volt menekvés. Igaz, a következő bajnokságban úgy látszott, hogy visszaküzdötte magát a középmezőnybe a társaság, hiszen 44%-ot teljesített, tizenegyedik lett harminc ponttal, ám a negatív, 46:57-es gólkülönbség jelezte a gondokat. Kiesésről ekkor már nem esett szó, viszont az 1978-79-es bajnokság nem sok jót ígért. Hiába tért vissza Keszthelyi Mihály, és hiába próbált ki 26 játékost, a kiesés ellen nem volt orvosság. Ráadásul ekkor három csoportban folyt az NB II, ezért három együttes volt kénytelen búcsút inteni az élvonalnak. Ősszel csak kétszer tudott otthonában nyerni a csapat, tavasszal pedig egyszer! Fájó volt ugyan a búcsú, de megérdemelt. Még az is kérdéses volt, hogy az NB II-ben, ahol egy másik most kiesett NB l-es csapat, az Izzó is ott volt a csepeliek csoportjában, sikerül-e talpra állítani a gárdát.
Sikerült! Kialakult egy olyan törzsgárda, amely köré csapatot lehetett építeni. Öt játékos valamennyi, 38 mérkőzésen szerepelt: a kapus Kovács, a középhátvéd Kőhalmi, a védő Harangi, a középpályás Tóth és a csatár Tarnóczi. Utóbbi 17 találatával házi gólkirály lett. Mellettük Wéber, Hegyi, Varga, Tulipán, Vincze, Kincses Béla és a tavasszal érkezett Kelemen számított állandó csapattagnak. Végül hat pont előnnyel, 62 ponttal verekedte magát vissza az élvonalba a gárda.
A feljutás után ha nem is lett egy csapásra középcsapat a Csepel, de hazai pályán mindenkinek feladta a leckét, s ősszel tizenöt pontot gyűjtött. Ehhez tavasszal még tizenkettőt tett hozzá, s nem volt gondja 1981 nyarán a kiesésre: 12. helyezett lett.
A Keszthelyi-legénység 1982-ben, a következő bajnoki küzdelemsorozatban még előrébb lépett, jó középcsapattá formálódott. Úgy lett hetedik, hogy méltó versenytársa volt a legjobbaknak is. Az NB I tizenhat csapatra történő létszámcsökkentése nem érinthette a piros-kékeket.
Aztán úgy tűnt, végre ismét itt a nagycsapat. Utoljára 1974-75-ben szerepeltek olyan biztatóan a csepeliek, mint 1982 őszén. Öt mérkőzés veretlenségi sorozatát csupán a későbbi bajnok Rába ETO tudta megtörni, majd újabb tizenegy mérkőzésen nem találtak legyőzőre Budaváriék! Már-már kezdték rózsaszínben látni a dolgokat Csepelen, több játékos is meghívást kapott az olimpiai és a nagy válogatottba. A Népsport értékelése négy pontban foglalta össze a Csepel őszi elsőségének okait:
1. stabil gazdasági bázis,
2. a klubért élő-haló, többre törekvő vezetés,
3. minőségi összetételű játékosanyag,
4. némi szerencse.
Nos, tavasszal már kevesebb szerencse kísérte a csepeliek fáradozását, a csapat 37. pontjával, 52:46-os gólkülönbséggel a negyedik helyre futott be. A bajnokság végén elköszönt, nyugdíjba vonult, sok csepeli siker kovácsa, Keszthelyi Mihály. Helyére dr. Puskás Lajos érkezett, aki elsősorban keménységével szerzett magának hírnevet.
Nos, az 1983-84-es küzdelmek még nincsenek olyan távol tőlünk, hogy sértődés veszélye nélkül lehetne írni az akkori eseményekről. Tény, hogy jó rajt után fokozatosan elszürkült az előtte brillírozó együttes, vak fegyelem uralkodott a csapatnál. Hol volt már a hajdani jó szellem, amely egykor mindenki fölé emelte a Csepelt?! Egymást érték a kisebb-nagyobb veszekedések, fegyelmezések, majd az NB I-en végigsöprő vesztegetési botrányba több csepeli játékos is belekeveredett. Végül négy játékost kizártak a klubból, s bár 27 ponttal a 11. helyen végzett a csapat, a botrány erősen megrázta, évekre visszavetette...
Új edző, Gelei József jött és próbált a szétesett társaságból csapatot csinálni. Bár parádésan rajtolt, az elején háromszor is nyert a Csepel, kevesen hitték, -hogy az alacsonyabb osztályokból jött, ismeretlen fiatalokkal bent tud maradni az első osztályban. Mégis bent maradt! Gelei edző nyugodt, alkotó légkört teremtett, amelyben türelmet kaptak a fiatalok az érésre.
Nem volt jó csapat a Csepel, de egy dolgot mindenkinél jobban tudott: akarni. Hallatlan lelkesedésével 30 pontot gyűjtött és a hetedik helyre kapaszko¬dott fel a gárda. Ha játékával nem is kápráztatta el híveit, de szorgalmával és tisztességével visszaadta a csepeli labdarúgás becsületét.
Az új, az 1985-86-os bajnokság elé aggódva tekintettek a klubnál. A játékosállomány meggyengült: Tulipán Törökországba, Csucsánszky a Videotonhoz, Kincses Sándor a Ferencvároshoz szerződött, Budavárinak pedig sajnálatos betegség miatt be kellett fejeznie a futballt. Erősítés nem érkezett, aki jött, az máshol sem bizonyított. Így csak egyetlen cél lehetett: a bentmaradás.
Már az első négy forduló vereségsorozata sem sok jót ígért, csupán az őszi idény vége, és a tavaszról őszre előrehozott négy mérkőzés mutatott valami biztatót. Végül derekasan küzdött a gárda, az utolsó öt fordulóban hét pontot szerzett, ám ez is kevés volt a bentmaradáshoz. A Csepel 22 ponttal utolsó előttiként, de becsülettel, emelt fővel búcsúzhatott a legjobbak mezőnyétől.
Szurkolói bíznak abban - mint eddig mindig -, hogy most is csak rövid, egy évre szóló látogatást tesz csapatuk az NB II-ben...