Kiss László: A csepeli labdarúgás története a kezdetektől 1987-ig

(részlet a "Csepel Sport Club 75 éve" című, 1987-ben megjelent könyvből)

A labdarúgó-szakosztály irodájában egyesületi zászlók és poszterek társaságában mívesen szerkesztett grafikon látható. A látogatónak elég egyetlen pillantást vetnie az ábrára, s máris tudja: hol áll a Csepel első csapata.
Mindenesetre a görbe az 1939-40-es bajnoki évtől, az NB II megnyerésétől indul, négyszer jut fel a csúcsra, ám háromszor tér vissza a második osztályba. Harmadszor legutóbb, az 1985-86-os bajnokság zárása után... Persze, aki csak ennyit ismer a labdarúgó-szakosztály életéből, az csak a felnőtt kor örömeiről és bánatairól tud. Nem hallott a születés és az első eszmélés kínjairól, a serdülőkor buktatóiról és az ifjúkor tévelygéseiről.

Akkoriban még a társadalmi klubok uralkodtak. A magyar sport ugyan már megtette az első lépéseket - s éppen az egyre népszerűbb és egyre több embert érdeklő labdarúgás révén -, hogy úri passzióból sokak szórakozása legyen, mégis az egyesületek elnöksége és mecénásainak köre sokkal inkább a társadalmi osztálytagozódást erősítette, mintsem a közeledést. Olyan klubok, mint az MTK, az FTC, a MAC, a MUE, a BEAC és társaik enyhén szólva megnézték, kiket vesznek maguk közé, vagy egyszerűen csak tagdíjuk összegének nagyságával szelektálták a hozzájuk jelentkezőket.
Persze, az új század első esztendei után lassan éledt a polgárság, a sportban is szót kért az alkalmazotti réteg, sőt, az első évtized végére már az üzemi munkások sportja, mint egészségvédő tevékenység szintén szóba került.
Ami magát a labdarúgást illeti, az MLSZ 1901-ben történt megalakulása után lassan kezdte kinőni a gyerekcipőt. Több osztályban folyt szervezett bajnokság, túl voltunk az első botrányokon, kialakultak az egymással rivalizáló ellenfelek, kiírták a Magyar Kupát, és egyre több helyen, üres telkeken, tereken, grundokon pattogott a labda. Csepel községben is. Az idősebbek még gyanakodva figyelték a HÉV végállomásánál, a Kalóc téren focizó srácokat, s magukban nem nagy jövőt jósoltak az újmódi hóbortnak.
Mondani sem kell, nem nekik lett igazuk. Egyre több kisegylet alakult, s a főváros környéki falvak fiatalsága is egyre inkább úgy érezte, itt az idő a csapatalakításra. Ezen a téren a csepeliek kimondottan előnyös helyzetben voltak, hiszen lassan divatba jöttek az úgynevezett cégcsapatok, amelyek mögött a kibontakozó magyar kapitalizmus valamelyik üzeme, vállalata állt, s ilyet a szigeten is fel tudtak mutatni. Az ismert iparmágnás, Weiss Manfréd 1886-ban alapított csepeli lőszergyára az egész monarchia egyik legjobban prosperáló vállalkozásának számított.
A századelőn már kétségtelenül nagy dolog volt a biztos állás, és az egyre fejlődő lőszergyár ilyesmivel bőven szolgálhatott. Elsősorban ennek a ténynek volt köszönhető, hogy 1909-ben Fehéry Ákos, a kor egyik legnevesebb futball-szakértője, korábbi válogatott, későbbi ismert játékvezető, olyan első osztályú játékosokat toborzott, csábított a gyárhoz, akikkel bátran vághatott volna a frissiben alakult Csepeli Atlétikai Klub az I. osztály küzdelmeinek is. Ráadásul Fehéry „ideologizálta" is a tervét, mondván: elő kell segíteni a munkások sportját. Ám mindenki tudta, itt szó sincs „tömegsportról", sokkal inkább a játékoscsábítás körébe tartozik a csepeli próbálkozás. Lett is felzúdulás, hát még akkor, amikor megtudták a klubok, hogy a CSAK vezetői mindjárt a legmagasabb osztályba szeretnék nevezni csapatukat.
Fehéryék indoklása így hangzott:
„A Csepeli Atlétikai Klub a sportnak, a labdarúgásnak olyan propagatív tényezője lehet, aminek jelentkezéséért hálás kell, legyen a szövetség. Mi új területen, munkásaink körében propagáljuk a sportot. Ezzel együtt mindjárt munkaalkalmat is tudunk nyújtani egy sereg állástalan ifjú sporttehetségnek, olyanoknak, akik aztán továbbadják sporttudásukat a munkásság körében."
Tehát kérték az MLSZ-t, hogy az első osztályba sorolja be csapatukat, valamint azt is, hogy a gyárba belépetteket azonnali hatállyal igazolja a CSAK-hoz. Főtt az illetékesek feje, hiszen a CSAK a próbamérkőzések során igazolta, hogy játéktudása alapján alighanem helye lenne a legjobbak között is. Ám magától a besorolás gondolatától egy emberként ugrott talpra a konkurencia, mondván: micsoda dolog egy csapatot rögtön az első osztályba felvenni. Járja csak ki a CSAK is az alsóbb iskolákat, csupán azután próbálkozzék az „egyetemen".
Az első osztályú kluboknak igazuk volt, viszont a második és a harmadik osztályúak képviselői is élénk tiltakozásba fogtak, hiszen ott komolytalanná tette volna az egész bajnokságot egy szupercsapat megjelenése. Végül az MLSZ a III. osztályba sorolta a csapatot, de ez természetesen nem felelt meg a nagyravágyó csepeli elképzeléseknek. Fehéryék megpróbálták egy, a BAK-kal történt fúzióval kijátszani az MLSZ vezetőinek éberségét, megalakítva a kék-fekete BCSAK-ot, de ebből nem lett csepeli egyesület.

A második kísérlet egy igazi csepeli sportegylet felállítására már sokkal jobban sikerült. A CSAK kimúlásával maradt ugyan még csepeli klub, mint a Csepeli Sport Egyesület, vagy a Csepeli Labdarúgó Ifjak, ám ezek inkább alkalmi
társulásoknak számítottak, semmint komoly sportklubnak. így az igény, ha lehet, még nagyobb volt egy önálló egyesület életrehívására.
A kezdeményezés csak a gyártól volt várható, hiszen a területén feküdt az egyetlen, félig-meddig szabályos és használható pálya. Ráadásul néhány volt CSAK-játékos ott dolgozott, és a fiatal munkások körében is mind nagyobb népszerűségnek örvendett ez a játék. Néhány tisztviselő is azon volt, hogy alakítsanak egyletet, így aztán 1912 tavaszán a Beck-kávéházban eldöntötték, életre hívják a Csepeli Testedző Kört. Díszelnöknek felkérték a nagy sportbarát hírében álló igazgatót, Stern Richárdot, Kux Sándor jogtanácsos elnök lett, az ügyvezető tiszte pedig a közismert futballszakembernek, Fehéry Ákosnak jutott.
A testedzők kék-fehér színt választottak maguknak, ám a szükség úgy hozta, hogy saját pénzen vásárolt lila mezben mutatkoztak be első hivatalos, úgynevezett próbamérkőzésükön. A Szúnyogszigeten, az UTE-pályán mindjárt nyertek is az akkoriban éppen gondokkal küszködő Postás ellen. A Firics - Varga, Wolf - Hambalkó, Elbert, Schrankó - Schmoll, Vida, Nagy, Fritz, Gülmann összetételű együttes 3:0 arányú győzelemmel tette le névjegyét. Azt a névjegyet, amely ősztől már a negyedik osztály asztalán feküdt.
Az első bajnoki szereplés, ha nem is a csepeli álmoknak megfelelően alakult, nem sikerült rosszul. A bajnokság negyedik helyén végzett a csapat, s a következő idényt úgy kezdte, hogy meg szerette volna nyerni a Pestkörnyéki I. osztály küzdelmeit. Nos, a szép terv nem válhatott valóra, ágyúszó szólt bele a nagyra-törő csepeli elképzelésekbe. A játékosok egy részét a harctérre szólította, az I. világháború, a többiek pedig a hadiüzemmé nyilvánított gyárban a gépek zaját hallgatták, nem a labdapattogást.
A CSTK tehát három évre leállt, csak néhány lelkes futballbarát, valamint a Kubicza József szertárosnál szunnyadó felszerelések, mezek, sportszárak, focicsukák emlékeztek egy ideig arra, hogy volt egy csepeli csapat, amely merész álmokat szövögetett. Aztán az álmok megint nem hagytak nyugodni néhány embert. 1917 őszén előkerült a felszerelés, mert a csapat benevezett a hadibajnokságba. A bajnokság vége - a III. B osztály ötödik helye jutott a CSTK-nak -egy időre a csapat végét is jelentette. 1918 nyarán rosszul állt a Monarchia szénája, s rendbehozatalához a csepeli bevonulókra is szükség mutatkozott.
Nos, az Osztrák-Magyar Monarchián már a csepeliek sem segíthettek, sőt, egy ideig a CSTK-t sem tudták feltámasztani. Bár a Tanácsköztársaság idején voltak biztató lépések, ám ezek véghezvitelére nem jutott idő. Meghalt Fehéry Ákos, a klub atyamestere, ráadásul a MOVE (Magyar Országos Véderő Egylet) Csepelre is befészkelte magát. A sporton keresztül igyekezett megnyerni magának a fiatalságot, s jobb körülményeivel, új pályájával a CSTK tagjai közül is
elcsalt néhányat. Ma már kideríthetetlen, hogyan érezték magukat az akkor még burkoltan félfasiszta egyesületben a csepeli munkások, egy tény: élt bennük az igény a sokkal inkább magukénak érzett CSTK feltámasztására.

A CSTK-ban 1922-ben ismét megindult az élet. Kruppa Rezső, Kiss József, Szőke István, Molnár János és Sutor József vezetésével. Sőt, Kiss József elnöknél fiatalok is jelentkeztek azzal, hogy szeretnék megalakítani az ifjúsági csapatot. Az elnök hivatalból örült ugyan, de nem tudott mit mondani a lelkes Marosi testvéreknek. A klub vagyona egyetlen garnitúra szerelésből és egy labdából állt, ezzel nehéz két csapatot bajnokságban indítani.
Így a felnőtteket nevezték a KÖLASZ (Középmagyar Labdarúgó Alszövet-ség) kerületi csoportjába; az ifik lekéstek a nevezési határidőt, ők egy év haladékot „kaptak" az anyagi erők egyesítésére. Erre nagy szükség is volt, hiszen fillérekből tartotta el magát az egyesület: a felnőttek 50 fillér tagdíjat fizettek, később a tanulóktól nem kértek semmit. Aztán az ifik közadakozásból megoldották a futballcipő gondját, míg a mezt a nagyok mindig átadták az utánuk pályára lépő fiataloknak.
A felnőttek második-harmadik helyezéseket értek el a kerületi II. osztályban egészen 1926 nyaráig, amikor a csapat átkerült a Budapesti Labdarúgó Alszövetségbe. A klub ekkor már két-két felnőtt és ifjúsági csapattal rendelkezett.
Az első csapat az 1926-27-es bajnoki évben a BLASZ III. osztály bronzérmese, egy évvel később pedig második, de csak papíron, mert időnként bajnoknak is mondhatja magát. Mégpedig olyannyira, hogy a következő idényt egy osztállyal feljebb kezdi, mígnem a sokadik fórum a Kőbányai AC óvásának ad helyt, a CSTK-t pedig visszaparancsolja a BLASZ III. osztályának Malaky-csoportjába. A nagy klubok háborújának árnyékában az aprók is vívták tehát csatáikat, s az első szövetségi csatározásban a CSTK, talán jogtalanul, alulmaradt.
No, de más gondok is akadtak. A legégetőbb még mindig a pénzhiány volt, s mert Csepel akkor kívül esett Budapest területén, még a vendégcsapat HÉV-költségét is meg kellett térítenie a csapatnak. A közben egy pengőre felemelt tagdíjakból erre alig-alig futotta. Még ennél is nagyobb gondot jelentett a pálya hiánya. Csepel község ugyan épített egy sporttelepet, de a MOVE számára. Ott egy ideig megtűrték ugyan a CSTK-t, ám a MOVE „civilben" rendőrkapitány elnöke egyre inkább unta a gyáriakat. így aztán a CSTK kénytelen volt Pesterzsébeten pályát bérelni, sőt, első bajnokságát is ott nyerte a felnőtt csapat,
mégpedig a BLASZ III. osztály Malaky-csoportjában. Sőt, a harmadik osztály abszolút bajnoka is lett, miután a másik két csoport győztesét, az OTE és a TIX együttesét egyaránt 2: l-re legyőzte. A csoportdöntőn a Holzhauser - Vörös, Konka - Takács, Nadányi, Marmorstein - Eisenstadter, Keck, Egyed, Gangó, Schaffer összetételű legénység vívta ki a diadalt.

Közben a pályahiány egyre emésztette a lelkes klubtagokat, akik végül olyan megoldást találtak, hogy a mai Katona József utca, Bajcsy-Zsilinszky és József utca által határolt területen tizenöt évre telket béreltek egy bolgár kertésztől. Terület már volt, „csak" pályát kellett rá varázsolni.
Az ezer-ezerötszáz tagú szurkolótábor körében téglajegyeket árultak, s közmunkára hívtak minden csepeli futballkedvelőt. Az összerakott krajcárokból és a sportbarátok lelkes munkájával alakult a pálya, ám a pénz elfogyott, maradt viszont a lelkesedés. De pusztán lelkesedéssel nem lehet körülkeríteni a játékteret, amit viszont az MLSZ rendelkezése már akkor előírt. Ezért aztán Cékl János elnök vezetésével küldöttség ment az igazgatóhoz - hulladékcsövet kértek kerítésnek. A kérés teljesítése meghaladta az igazgató jogkörét, a küldöttség útja tehát továbbvezetett, egészen a tulajdonoshoz, Weiss Manfrédhez. A báró hallgatta a gyáriak panaszát, s amikor a MOVE gazdagságával hozakodtak elő, Weiss Manfréd félbeszakította a panaszáradatot, és utasította igazgatóját a csövek kiszállíttatására.
Pályája lett tehát a CSTK-nak, ha homokos is, de mégis hitelesíthető. Már csak a külső kerítés hiányzott, s erre szükség volt, hogy ne legyen amolyan libakergető. Ám pénz se égen, se földön. Végül a csepeli Hohfelder-fatelep volt hajlandó faanyagot kölcsönözni, de biztosítékul betáblázta négy egyesületi vezető összes vagyonát.
Ám a csapat kiesett a második osztályból, s a következő, 1930-31-es bajnokságban csak ötödik lett. A következő évben megpályázta a feljutást jelentő második helyet, de harmadik lett. Bár joggal óvott a második helyezett Wekerle telepi SC két mérkőzésének eredménye ellen, az óvások tengerében a csepeliek panasza egyszerűen elsüllyedt. Volt itt minden: beadvány, ellenbeadvány, veszekedés, sőt csaknem verekedés is, végül maradt a harmadik hely, a csepeli beadványt elutasították.

Ezzel a harmadik hellyel, de még inkább a sok-sok méltánytalansággal a csepelieknek elegük lett a BLASZ-bajnokságból. 1931 végén játszottak a Gubacsi-díjért, remekül megálltak a helyüket második osztályú proficsapatokkal szemben, s a vezetőség azt fontolgatta, hogy a profik között nevezi csapatát. A profizmusnak már komoly múltja volt Magyarországon, hiszen a Magyar Profesz-szionista Futball Szövetség 1922. október 22-én tartotta alakuló közgyűlését. Igaz, az amatőr-profi vita még évekig tartott, de hosszú huzavona után, 1926. augusztus 29-én elkezdődött a profibajnokság. A profi-amatőr kérdésben a Vasas labdarúgói mutattak utat a többi munkássportolónak: kijelentették, hogy nem hajlandók elidegenedni a munkásoktól, különben is tisztes szakmával rendelkeznek, megmaradnak amatőröknek.
Nos, Csepelen anyagi gondokkal küzdöttek, mégis úgy határoztak, hogy első csapatukat a profi II. ligában szerepeltetik, az ifjúságiak pedig átveszik a felnőtteknek az amatőr III. osztályban megüresedett helyét. A fiatalok minden várakozást felülmúlóan szerepeltek, végül a MAFC mögött a második helyen végeztek, s ez azt jelentette, hogy az 1933-34-es bajnokságban a II. osztály Kárpáti csoportjában indulhattak. A proficsapat, az égszínkék-piros mezt viselő Csepel FC vereséggel kezdett. A Holzhauser - Réder, Takács - Marmorstein, Gergely, Egyed - Uitz, Medgyes, Szabó, Stumpf, Scháffer II összetételű együttes nem valami szívderítő játékkal 4:0-ra kikapott a Taxitól.
A legnagyobb sikert a későbbi szövetségi kapitány, Gallowich Tibor irányításával szereplő ifik aratták: csoportjuk bajnokságának megnyerése után a BSZKRT fiataljainak legyőzésével megszerezték a Budapest Bajnoka címet. Ezt követően a vidékbajnok Bánszállás 7:2-es legyőzésével az országos bajnokságot is megnyerték. Ez az együttes aztán szinte kimeríthetetlen bázist jelentett a felnőtt csapatoknak.
A profi alakulat (valójában sokkal inkább félprofi és amatőr) az első évet a 8. helyen zárta a második osztályban. A klub történetéről szóló kiadványok, évkönyvek 1933 nyarának szomorú eseményéről, Gergely Károly haláláról is beszámolnak. A 22 éves, nagyon tehetséges, válogatott kerettag hastífuszban halt meg, s szinte egész Csepel gyászolta. Háromezren kísérték utolsó útjára a középfedezetet játékostársai mezben vonultak a sorban, s ott lépdelt a szövetségi kapitány, Nádas Ödön is.
A sors fura fintora, hogy a Gergely helyén csapatba kerülő Gere hamarosan bekerült az amatőr válogatottba, s ezzel ő lett az első csepeli, aki helyet kapott a legjobbak között.
A profi II. ligában szereplő Csepel a 9., a BLASZ II-ben indult csapat a 6. helyen zárta a bajnokságot 1934 nyarán. Egy évvel később egy hellyel hátrább végeznek a profik, a klub képtelen kilábalni az anyagi gondokból, ráadásul kezdetleges pályán, portengerben pattog a labda a Katona József utcában. Ilyen körülmények között meglehetősen váratlan az előretörés, amellyel az együttes az 1935-36-os bajnokság végére a táblázat harmadik helyére küzdi fel magát. A leggyakrabban ez volt az összeállítás: Dénes - Benkó, Takács - Németh, Gere, Kupi - Szabó, Fehér, Keresztes, Kolontár, Frigyes.
Az amatőrök viszont botladoztak, a kiesés szélén álltak, amikor a Csepel FC-ből néhány játékos segítségükre sietett. Az utolsó három mérkőzésen a ligában szereplők közül is szerepeltek néhányan és szorgalmasan szerezték a pontokat. Csakhogy váratlanul átszervezték a csoportot, s a CSTK a harmadik osztályban találta magát. De csak rövid időre, mert óvott, s hat találkozó lejátszása után ismét a második vonalban szerepelhetett.
Úgy látszik, akkoriban időnként érdemes volt óvni, viszont az anyagi bajokon nem lehetett óvásokkal segíteni. A belépődíjak mellett gyűjtések, bálok, színielőadások jelentettek meglehetősen labilis anyagi alapot. Csepelen is megpróbálkoztak valamennyi említett pénzszerzési módozattal, de az eredmény csak sovány lehetőséget adott a fennmaradásra. A klubról szóló korábbi munkák, így Rejtő László Kilenc klub krónikája című könyve, valamint Vedres Józsefnek és Zsolt Róbertnek a fél évszázados Csepel SC-ről kiadott munkája - amelyekből egyébként sokat merítettem - kicsit ellentmond abban a tekintetben, hogy ki kezdeményezte az egyesületnek a gyárhoz való csatlakozását. Az előbbi a csapat vezetőit, az utóbbi a gyáriakat „nevezi ki" indikátornak, ezzel szemben a még élő szemtanúk kivétel nélkül a sportolók tapogatódzására emlékeznek, akik szerettek volna jobb körülmények között tevékenykedni.
Ez érthető is, hiszen mind a pálya, mind a felszerelés sok-sok gondot jelentett a lelkes sportembereknek. Az viszont tény, hogy a gyár vezetői is örültek a „találkozásnak", hiszen a csapat a reklám mellett azt is jelentette, hogy a Weiss Manfréd Vállalatok ezzel letudták a rendeletekben szereplő munkássport-kötelezettséget, még az adójukból is bizonyos töredéket megspórolhattak. Persze, a gyár lelkesedését az is táplálta, hogy 1937 nyarán a 2. helyen végzett az együttes, vagyis ott állt az első osztály kapujában. Ám ahhoz, hogy be is léphessen az ígéret földjére, elsősorban pénzre és játékosokra volt szükség. Bár a Barna - Sőtér, Takács - Seregi, Gere, Németh - Szabó, Hegyes, Devecseri, Molnár, Frigyes összetételű csapat - időnként Egyeddel, Újvárival, Uitz-cal, Kupival, Kolontárral és Kulcsárral kiegészítve - jelentős játékerőt képviselt (ezt a helyezése is bizonyította), ám a nagy cél eléréséhez új, friss erőkre volt szükség.
A Csepel FC-ből WMFC, a CSTK-ból pedig WMTK lett az év végén; decemberben kimondták az egyesülést. A csapat mellé mindentudó intézőt kerestek, és meg is találták Faragó Lajos személyében. Hogy mit tudott Faragó? Arról a Kilenc klub krónikája így ír: „Született futballintéző. Szobatudósa, megszállottja, szabályagyú pápája, ura és rabja."

Tehát a futballpápa munkához látott, s olyan trükköt is ismert, amely a Weiss család pénztárcáját is megnyitotta. Mégpedig elég tágasra, hiszen a stadionépítéshez akkoriban sem kevés pénz szükségeltetett. A krónikák megemlékeznek arról, hogy Faragó a nagyhírű Ferencvárost 1938 februárjában meghívta a Katona József utcai pályára egy bemutató mérkőzésre. A találkozót a gyár hatalmasságai is megtekintették, és ők is elszörnyülködtek a látottakon. Nekik sem tetszett a riasztó talajú játéktér, s lovag Wahl Henrik igazgató ígéretet tett egy új sporttelep építésére.
A Weiss család váltig hangoztatta, hogy őket a futball ugyan nem érdekli, de ha már csinálják, akkor szeretnék komolyan venni. Komolyan is vették, olyan csapatot akartak, amelynek kevés vetélytársa lehet az országban. A család és a cég hírneve megkövetelte, hogy ha valamihez a nevüket adják, az ne menjen rosszul.
Közben Faragó Lajos játékosok után rohangált, a gyár vezetőit pedig sikerült rábeszélni arra, hogy ne egyszerű pályát, hanem korszerű stadiont létesítsenek. Pénz volt bőven, hiszen a háborús konjunktúra a mamutvállalatnál éreztette hatását, s csak a telekért könnyedén fizettek ki nyolcvanötezer pengőt a Holland Banknak.
Pompás ünnepség, díszes vendégsereg szeme láttára történt meg 1938. május 31-én az első kapavágás, s később az elkészült stadion az egyesületet szinte egy csapásra csaknem a legnagyobb klubok közé emelte. A WMFC-t a gyár közvetlenül irányította, a proficsapatnak elsőre mégsem sikerült a hőn áhított feljutás. Legalábbis egyelőre. A WMTK viszont páratlanul sikeres bajnokságot indított az egyes üzemrészek között, s ebből a mérkőzéssorozatból tehetségek egész sora nőtt ki. Olyanok is feltűntek az üzemi mérkőzéseken, akikből idővel élvonalbeli labdarúgó lett. Ráadásul a WMTK már 1938 nyarán feljutott az amatőr első osztályba.
A következő bajnokság már a WMFC-nek is nagy sikert hozott, és 1940. június 18-án ezt jelenthette a Nemzeti Sport: „Nagyszerű játékkal, pompás győzelemmel búcsúzott a WMFC az NB B-től." Ezután következett az utolsó mérkőzés eredménye: WMFC-Vasas 8:1 (1:1).
Csepelen kétezer néző előtt a Tihanyi - Kallói, Korányi I - Keresztes, Gere,
Nyilas - Rökk, Fekete, Szabadkai, Harangozó, Pintér összetételű együttes olyan bajnokság végére tett látványos pontot, amelynek tavaszi idénye derekáig nem talált legyőzőre. Ekkor megtorpanás következett ugyan, de a hullámvölgyből Lukács Gedeon edző kivezette csapatát. Úgy lett a WMFC első, hogy négy ponttal megelőzte az utána következőt. A csapat gólkirálya, Szabadkai egyma¬ga ötvenet „vállalt" a 114 gólból.
A július 9-i Nemzeti Sport a WMTK-ról írt hasonlóan szépeket. Többek között megállapította, hogy megérdemelten nyerte a Budapest amatőrbajnoka címet. Mégpedig úgy, hogy a három csapatbajnok körtornáján először 3:l-re legyőzte a Ganzot, majd döntetlenül végzett a későbbi harmadik helyezett BLK-val.
Igaza lett tehát Garas Lajosnak, a WMFC ügyvezető elnökének, aki a profi második osztály rajtja előtt kijelentette: „Őszre olyan csapatot hozunk össze, amelyik lépésben nyeri a bajnokságot!"
És a már említett Nemzeti Sport nem alaptalanul lelkendezett év végi bizonyítványosztásában, többek között megállapította: „Áldozatkész, hozzáértő vezetőség, nagyszerű játékosanyag, hatalmas, lelkes szurkolótábor - ez a WMFC." A lap azt írja az áldozatkész vezetőségről, hogy Wahl Henrik elnök nagy hozzáértéssel válogatta meg munkatársait; tizennégy tagú sportbizottságot állított fel, hét-hét tisztviselőből és munkásból. Majd az újság dicséri a csapat játékosait. Említi a két tehetséges amatőrválogatottat, Pintért és Gerét, majd sorra veszi az érett, kész futballistákat.
Az együttes játékrendszeréről pedig megtudhatjuk, hogy az akkor divatos WM-formációval kezdték a bajnokságot, majd szükségből, sérülések miatt visszakanyarodtak a "rugalmas közép-európaihoz". Végül a jövő is szóba kerül, s mindenki szép folytatást vár a csepeliektől. Az egyik igazgató, Garas Lajos például kijelenti, hogy a csapat nem tanulni megy az első osztályba. Azzal fejeződik be az értékelés, hogy a cikkíró megállapítja: „...nincs semmi aggodalomra okuk a derék csepeli szurkolóknak."

Persze, a derék csepeli szurkolók azért aggódtak, már a háború miatt is, ám ami a csapatukat illeti, valóban nem sok okuk volt félelemre. A hadiüzem a játékosok számára is nagy vonzerővel bírt, kedvezményei gyakorta az életet jelentették a hadkötelesek számára. Nem csoda, hogy szinte özönlöttek a jobbnál jobb labdarúgók a csepeliekhez. Sokszoros válogatottak érkeztek: a kapus Szabó, valamint Kis és Dudás. A fasiszta törvények feloszlatták a Hungáriát és a Bocskait, s a politikai üldözöttek egy időre valóban menedékre találtak a gyárban.
Az új játékosok augusztus elején be is mutatkoztak a Kispest elleni Szent István Kupa-mérkőzésen, ám az Elektromos-pályán 2:1 arányú vereséget szenvedtek a csepeliek. A csapat kiesett a kupából, amiért elsősorban a balszerencsét okolták. Ezt követően igen lelkesen készülődtek a bajnoki rajtra. Közben remekül haladtak a stadion építési munkálatai, s mindenki remélte, hogy 1940. szeptember l-jén, az első csepeli NB l-es mérkőzésre már az új öltözőből futhatnak pályára a csapatok.
Előtte egy héttel megtörtént a WMFC élvonalbeli bemutatkozása. Idegenben egy régi ellenfél, a szintén újonc DiMÁVAG várt a csepeliekre. Hétezren voltak kíváncsiak arra, miként nyer nagy izgalmak közepette, 3:l-es vezetés után 4:3-raaWMFC.
A rajt tehát kitűnően sikerült, s nem kevésbé az új csepeli stadionban a bemutatkozás: a WMFC imponáló játékkal 6:1 arányban verte a Törekvés csapatát. Aztán sikerek és kudarcok váltakoztak. A bajnokság közben is erősödött a csapat, megszerezte az Erdélyből érkezett nagy bombázót, a hatalmas termetű jobbösszekötőt, Marosvári Bélát. És döntő változás következett be a szakvezetésben is: november végén, az Elektromos elleni döntetlen (1:1) után az addig jól dolgozó sikeredző, Lukács Gedeon kérte szerződése felbontását. Mégpedig azért, mert civil foglalkozása egyre inkább gátolta az edzésvezetésben. Helyére a volt sokszoros újpesti válogatott, Jávor Pál lépett, aki már korábban is ott volt a WMFC-nél, sőt Lukács betegsége idején rövid ideig edzette is a csapatot.
A bajnokság közepette folytak az Erdélyi Kupa küzdelmei, s a csepeliek sorra vették az akadályokat. Az első fordulóban a Kispestet búcsúztatták 5:3-mal, aztán az Elektromost győzték le 2:0-ra, a Nagybánya elleni 1:1 pedig azt jelentette, hogy a csepeliek lesznek a kupadöntőben a Ferencváros ellenfelei. Az őszi idényben a két együttes találkozója fölényes, 6:2 arányú ferencvárosi sikert hozott. Most a WMFC igen fogadkozott, s akkoriban szokatlanul korán, már január 13-án megtartotta első edzését.
Aztán sorra jöttek az előkészületi mérkőzések, végül február 9-én, a régi pályán 8 ezer néző előtt lejátszották a döntőt, amelyen a hazaiak Pintér második félidőben szerzett góljával legyőzték a Ferencvárost. Nem csupán az eredmény volt nagy meglepetés, hanem az is, hogy a csepeliek szinte mindvégig fölényben játszottak, s ha Csikós nem véd olyan kitűnően, még nagyobb arányban is nyerhettek volna.
A szakosztály élvonalbeli életéről készült grafikon szára a bajnokság végére az ötödik helyig kúszott fel. Vagyis kitűnő eredménnyel tette le névjegyét a
WMFC az NB I-ben, s közben olyan eredményeket is elért, mint a sok válogatottal kiálló Újpest 2:1 arányú legyőzése. Végül a Csepel úgy lett 30 ponttal, 61:49-es gólaránnyal ötödik a táblázaton, hogy a második helyezett Újpest csak négy ponttal szerzett nála többet.

A második év az élvonalban - az 1941-42-es bajnokság - váratlanul nagy csepeli sikert, bajnoki címet hozott a WMFC számára. Már a rajt kitűnő az átszervezett, 16 csapatos bajnokságban, hiszen a Szegedi VSE 4:1-es legyőzésével rögtön az élre ugrott az együttes. Persze, ez nem jelentette azt, hogy elsőségét folyamatosan őrizte, ám akik a hetedik forduló után ránéztek a tabellára, tapasztalhatták, hogy a Csepel visszaküzdötte magát az élre. Már akkoriban csepeli csodáról beszéltek, elsősorban azért, mert a bajnokság előtt nagy nevek távoztak a csapattól.
Elment Szabó kapus, Korányi, Rökk, Harangozó, s helyükre saját nevelésű fiatalok, Szekeres, Kiss II, Bakos, Jáger kerültek. Az újak már a bajnoki rajt előtt, a Szent István Kupában bemutatkoztak. Jáger például góllal járult hozzá, hogy az Elektromos-pálya tízezres nézőserege 3:2-es csepeli győzelmet láthatott a Kispest ellen. A következő akadályon viszont elbukott a gárda: 4:3-ra alulma¬radt az Elektromossal szemben.
A jó rajt után a bajnokságban ugyan vereséget szenvedett a BEAC-pályán a Gammától, ám azt követően sorozatban hét győzelem - ebből négy idegenben - következett, köztük a Ferencváros elleni október 1-jei csepeli diadal. Tizenhét¬ezer néző előtt orkánszerű szélben 2:0-ás félidő után 3:2-re nyert a WMFC.
A sokat idézett Nemzeti Sport december 11-i számában azt írhatta: "Az ősz bajnoka a Csepel". Már ekkor elemezték a WMFC sikerét, s olyan megállapításokra jutottak, hogy a célszerű fiatalítás, a viszonylag állandó összetétel a siker egyik kulcsmozzanata. Azt is megjegyezték, hogy a sokáig idegenül szemlélt vállalati-egyesületi forma rengeteg előnnyel járt Csepelen.
A tavaszi folytatás előtt a csatársor eredményességének javítását tűzték ki egyik feladatul, ebben látták a nagy cél elérésének döntő mozzanatát. Ha sikerül a támadójátékon javítani, nehéz lesz a WMFC-t az első helyről levakarni - állapította meg a sportújság. Nos, nem lehetett levakarni. Az 1941-42-es baj¬nokság végén így festett az első osztály táblázatának élcsoportja:

1. WMFC 30 21 6 3 92:49 48
2. Újpest 30 18 8 4 95:42 44
3. Szolnok 30 18 5 7 89:49 41

Ha nem is rendelkezett a leggólerősebb csatársorral és a legszilárdabb védelemmel a Csepel, mégis biztosan lett bajnok. Mégpedig azért, mert a legegyenletesebb formájú csapatnak bizonyult. Nem kapott ki például tavasszal az Üllői úton, pedig a Ferencváros készült a visszavágásra, mégis gól nélkül ért véget a találkozó. Az Újpest elleni tavaszi rangadó szintén döntetlenül (3:3) végződött. A szenzációk nélküli csapat csatárjátéka - az előrevitt Dudással megerősödve - azt eredményezte, hogy új királyt koronáztak negyven év után, hiszen a bajnoki cím jobbára az Újpest, az MTK és a Ferencváros „magánügyének" számított.
Akik az első igazán nagy csepeli sikert kivívták: Dósai István (kapus, 29 mérkőzésen szerepelt), Szekeres András (kapus, 1), Kallói Béla (hátvéd, 30), Szalay II István (fedezet, hátvéd, 30), Kapta László (fedezet, 29), Gere József (fedezet, 23), Dudás János (fedezet, összekötő, 30), Kiss II Alajos (jobbszélső, 12), Marosvári Béla (összekötő, középcsatár, 29), Szabadkai Lajos (középcsatár, 27), Jávor II László (összekötő, 15), Pintér József (balszélső, 29), Váradi Béla (jobbszélső, 17), Devecseri Sándor (csatár, 3), Olajkár II Sándor (hátvéd, fedezet, 22), Surányi László (szélső, 2), Rákosi (Rottenbiller) Ferenc (fedezet, 1), Keszthelyi II Mihály (csatár, 1).
Hogy a siker teljes legyen, az amatőr Csepel, a WMTK megnyerte az NB III Alföldi csoportjának küzdelmeit, s bajnok lett az ifi- és a kölyökcsapat is.

A bajnoki címet nehezebb megtartani, mint elhódítani - tartja a mondás, és van is benne némi igazság. Hiszen a bajnok nem csupán egy a sok ellenfél közül a csapatok számára, hanem az egyetlen. Az egyetlen, amelyre mindenki figyel, amelynek legyőzése mindenki számára komoly fegyvertényt jelent. A bajnok számára pedig egyetlen feladat létezik: megőrizni méltóságát, uralkodását.
Nos, a csepeliek is címvédő szándékkal láttak munkához az 1942-43-as bajnokságban, de már az elején meglepetésben részesítették szurkolóikat: kikaptak az újonc Haladástól! Később sem jeleskedtek, hat mérkőzés után tizedikek voltak. Az őszi idény vége felé azonban egyre nyomultak felfelé a csepeliek, s a harmadik helyen várhatták a tavaszi folytatást. Csak rosszabb gólarányukkal szorultak a harmadik helyre, hiszen az első három csapatnak egyformán 20 pontja volt.
Tavasszal nagy versenyfutás következett a NAC és a WMFC között. A nagyváradiak azzal a lélektani előnnyel rendelkeztek, hogy ősszel nyolc gólt rúgtak a csepeliek hálójába (8:2!), s tavasszal idegenben is jobbnak bizonyultak a WMFC-nél (4:3). Ennek ellenére a bajnoki cím Csepelen maradt. Hogy mi hozta az újabb sikert?
A krónikák úgy tartják, hogy a csepeliek tavaszi vidéki szereplése - az, hogy csak egyetlen pontot nem vittek haza a futball vidéki fellegváraiból - döntött a WMFC javára riválisaival szemben. Ami a szakmai okokat illeti, meglehetősen leegyszerűsítik a dolgokat, akik végső okként a pénzbőséget jelölik meg. Hiszen akkoriban még volt néhány tehetős klub az élvonalban, ráadásul a többi nagy nem sajnálta a pénzt az átigazolásoknál. Ezzel szemben a Csepel elsősorban saját nevelésű játékosaira támaszkodott, s mint a magyar labdarúgás legszerényebb vásárlója, csupán a Gammába visszatért Váradi helyett importált új jobbszélsőt, Fuszeket. Viszont a csepeli utánpótlásból előretört Szekeres, Bakos, Keszthelyi, Rákosi, Kiss II, Jávor II, Nagy, Surányi. Ha nem is lett valamennyiük egy csapásra meghatározó, mégis segítették Jávor Pál edző csapatépítő munkáját.
Mert Csepelen tudatos csapatépítés folyt! Elsősorban ennek volt köszönhető, hogy a sztárok nélküli csepeli "szürkék" ezúttal 3 pont előnnyel végeztek a táblázat élén. Már a tavaszi második fordulóban az első helyre ugrottak, s onnan nem is kerültek le. A harmadik helyezett Ferencvárosnál például kilenc ponttal gyűjtöttek többet. Végül 45 ponttal, 90:5l-es gólaránnyal nyerték újabb bajnoki címüket.
Akik a WMFC második sikerét kivívták: Szekeres András (17 mérkőzés), Bakos László (9), Kallói Béla (25), Szalay II István (30), Kapta László (20), Olajkár II Sándor (24), Gere József (25), Rákosi Ferenc (14), Surányi Láaszló (4), Fuszek Kamii (29), Marosvári Béla (30), Szabadkai Lajos (18), Dudás János (29), Pintér József (25), Keszthelyi II Mihály (4), Jávor II László (10), Nagy Jenő (2), Kiss II Alajos (2), Dósai István (13).
A játékosokon és az edzőn kívül természetesen sokat tettek a szakosztály vezetői: Garas Lajos ügyvezető, Bernáth Ferenc sportiroda-igazgató, és az idény közben tragikusan elhunyt intéző, Bódis János is.
A szurkolók pedig titkon várták a triplázást.

A triplázást, hogy sorrendben harmadszor is bajnok lesz a WMFC, hiába várták a Csepel-hívők. A WMFC nem tudta megismételni korábbi diadalait, sőt, az egyre inkább fasizálódó időben a léte is veszélyben forgott. "A fajvédelmi törvény" alapján kidolgozták a sportélet "zsidótlanítási" tervét, ezzel kizárták a sportszervezetekből a zsidónak tekintett vezetőket, sportolókat. Már korábban is kizártak zsidó klubnak nyilvánított csapatokat az NB I-ből, most már a nagytőkések származását sem tudták megbocsátani. A csepeli gyár kapujáról lekerült a WM-jelvény, a Weiss család sem tarthatta meg "különbékéjét". A gyár német irányítás alá került, s a sportegyesület sem kerülhette el a névváltoztatást.
Bár a csapat még WMFC-ként kezdte a bajnokságot 1943 nyarán, de már CSGYTK néven fejezte be. Egy hónappal a német megszállás kezdete után, április 21-én a kényszerhelyzetbe került közgyűlés elfogadta az új elnevezést. A csapat pedig egyre rosszabbul szerepelt a bajnokságban. Az őszi idényt 16 ponttal, 34:3l-es gólaránnyal még a negyedik helyen zárta, de tavasszal csak 13 pontot tudott hozzátenni, végül passzív gólaránnyal, 63:66-tal kilencedikként búcsúzott a bajnokságtól.
A következő bajnoki sorozat még nagyobb kapkodás és bizonytalanság közepette zajlott. Pontosabban: alighogy megkezdődött, már ki is múlt a Nemzeti Bajnokság. A negyedik forduló után, 1944. szeptember 21-én az MLSZ, tekintettel a hadihelyzetre, bejelentette, hogy átmenetileg szünetelteti az NB I küzdelmeit, helyette kiírta a hadibajnokságot. Nos, a hadibajnokság sem bizonyult hosszú életűnek: az év vége előtt beleszólt a háború, decemberben a kínban fogant bajnokság jobblétre szenderült. Egyébként a Csepel ekkor 12 csapat közül 14 pontjával, 32:28-as gólaránnyal a harmadik helyen állt két 18 pontos, a Ferencváros és az Újpest mögött. Közben furcsa eredményei is voltak: 5:3-ra nyert az Újpest ellen, de 5:0-ra kikapott a kilencedik helyezett Ganztól!

 Még nincs vége! - Következő oldal